Függetlenségre törekvő magánpirézként rég leszámoltam bizonyos illúziókkal és megértettem, csakis privát életembe visszavonulva alakíthatok ki a magam számára olyan életvitelt, amely megfelel nekem s amely nem kényszerít méltatlan kompromisszumokra. Ennek ellenére még éltek bennem a környező világra vonatkozó bizonyos kollektivista illúziók – amelyek most, az utóbbi években, szertefoszlottak.
Fogalmazhatok úgy is, megszűnt az a haza a magasban, amelynek létezését korábban nemcsak erősen hittem, hanem naponta meg is éltem. Ez volt az a másik (ha tetszik: piréz) Magyarország, amely a földrajzi ország fölött helyezkedett el és sem politikai, sem ideológiai szempontból nem volt determinált, amelyet leginkább a közös nyelv és a kultúra tartott a magasban, amelyben nem volt nyoma sem a nyílt kirekesztésnek, sem a sunyi kettős beszédnek és gyanakvásnak, helye volt viszont benne a befogadásnak, a szabad értékválasztásnak, a toleranciának, az empátiának és szolidaritásnak - amelyek tudvalevőleg a legalapvetőbb piréz értékek. Ha az ember Magyarországra utazott, mindig közelről érezte ennek a magaslati piréz hazának a létezését, legtöbbször elég volt felegyenesednie, és a feje máris belelógott. Ha mégsem, akkor is elég volt lábujjhegyre állni. Nagyokat szippantva hazahozhattuk tüdőnkben a virtuális haza levegőjét. De láthattuk fizikai közelség nélkül is: könyvek, folyóiratok, filmek, hanglemezek szépen megidézték – amikor pedig beköszöntött az internet világa, többé nem lehetett gondunk: az illyési szimbólum, a haza a magasban digitális testet öltött a világhálón. Egy rövid időre. Mert alig kezdtünk örvendezni a kitárult lehetőségeknek, amikor odalenn, a fizikai Magyarországon galád árulás történt: akadt valaki, aki az ország felét, leginkább a piréz módon gondolkodókat, kitagadta a hazából.
Hosszú ideig reméltem, hogy a magaslati haza ebbe nem rendülhet bele. Hogy mi, pirézek, akik büszke, felszegett fejű polgárai voltunk ennek az emelkedettségnek, soha nem fogunk engedni a megosztottságnak. De a jelek másról tanúskodtak. A jelek először is azt mutatták, hogy sokaknak kedvére van a kitagadás, s ezt sürgősen ki is nyilvánították. De ez még nem lett volna olyan nagy baj: a magaslati hazának mindig is voltak meggyőződéses ellenlábasai, mint ahogy mindig is akadtak fenekedő konjunktúralovagok. A tragédia azzal kezdődött, amikor mi, kitagadottak hiába vártuk, hogy bent maradt társaink majd ellene szegülnek ennek az árulásnak. Majd szót emelnek miértünk. De nem tették meg! Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a Konrád-kirekesztőt, Görömbei András, Szörényi László nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért. A bent maradtak sunyi egyetértő hallgatása kíséri a lassan teljessé vált kirekesztést. A kitagadottak pedig elkezdtek kitagadottként viselkedni. Ha idegennek, piréznek bélyegeznek, előbb-utóbb idegen leszel, piréz leszel. És többé hiába keresed a hazádat a magasban, ha Magyarországon jársz, hiába pipiskedsz, rozoga sámlit hiába teszel lábad alá, itthon hiába nyitsz könyvet, hallgatsz rádiót, hiába kattintgatsz az egérrel – csak a múltat találod, meg a jelen acsarkodástól véresre szakadt foszlányait.
____________________
más:
honlap elhelyezés - seo szolgáltatás - szamizdat sms télikert
