NEM A FÖLD MARASZTAL, AZ ÉG NEM ENGED
Piréz Kódex (kultúrtörténeti szakfolyóirat), 4652. évf. 2,6180339... szám
Kiadó: Pirézségkutató Intézet
Szerző: Bergerhozen E. Balázs
A szerző bemutatása: BEB a Piréz Közszolgálati Szemináriumon szerzett Felkent Pirézségkutató végzettséget. Elsőként írta le tudományos igényességgel a piréz drótcsavarók énekeit, szakmai ismertsége akkor vált széleskörűvé, amikor kimutatta és feltérképezte a piréz mondák hatását Arany János költészetére. Alapműként tartják számon az Osszián-énekek és a középkori piréz punkzene fejlődéstörténetét bemutató tanulmányát. Úttörő munkát végzett és mértékadó alapossággal mutatta ki a kapcsolatot Janus Pannonius és az Einstürzende Neubauten (https://neubauten.org) ábrázolássematikája között. Az utóbbi években kutatásának fókusza a piréz mondákra, eredettörténetekre irányult. Figyelemmel kíséri az ősi piréz énekeket megszólaltató zenészek tevékenységét, szakmai tanácsokkal látja el az autentikus piréz motozaga avatott előadóit. A Pirézségkutató Intézet képviseletében közreműködött a nemrég elkészült, bámulatos képi világú film, a Futtatódombi csata megelevenítésében, mely az első olyan, nagy költségvetésű (19 Mrd forint) történelmi animációs film, melyet a Commodore 64 (https://hu.wikipedia.org/wiki/Commodore_64) számítógép részletgazdag grafikájára írtak.
NEM A FÖLD MARASZTAL, AZ ÉG NEM ENGEDI, HOGY SZÁLLJ
Abstract
A nemzedékeken átívelő piréz népszokás-tudástranszfer két eleme, azaz a teremtésmítosz és a tanító-szórakoztató történetmegjelenítés vizsgálata képezi a tárgyát a tanulmánynak. A munka leíró, rögzítő jellegű, nem operál összehasonlító, különbségképző eszközökkel, mivel egy átfogó kutatás alapjait kívánom megteremteni. A cél tehát az alapvetések rögzítése, nem a nagyívű következtetések levonása. Alapvetően saját levéltári kutatáson, valamint élő piréz hagyományok gyűjtésén alapszik. Kiemelt célként határoztam meg az élő piréz népzene elkötelezett művészei által megszólaltatott művek történeti hátterének megvilágítását, valamint annak bizonyítását, hogy Isaac Newton és Terry Gilliam soha nem kávézott egymással.
Kutatóként külön öröm számomra, ha a kortárs művészet értő tudással fordul a piréz hagyományokhoz. Ennek ékes példája az Apunk_a_punk együttes legújabb dala; ebben felhangzik az ősi piréz mondakönyv legfontosabb, címadó mondata, mely jelen tanulmányom címe is: Nem a föd marasztal, az ég nem enged… Azonnal korrigáljunk is! A dalban ennek a fontos mondatnak egy rövidített, pontosabban egy rövidült változata jelenik meg. Maga a rövidülés nem példa nélküli a mondavilág-népdal-mondókák folklórhármasában, hiszen az egyes kultúrák gyakran emelnek be más kultúrákból alapigazságokat, melyeket aztán a saját szöveghasználatukra, kifejezőkészletükre szabnak, a didaktikus leírást felváltja az érzelmi elemeket is felvonultató tömörülés. Ebben az esetben viszont másról van szó, amely önmagában is nagyon érdekes. De erről majd később…
A piréz mondák visszatérő eleme az égben lebegés, a súlytalanság. Tekinthetjük ezt akár metaforának is, hiszen minden történeti nép hiedelem- és habitusformáló ősi énekeiben megjelenik a szabadság, a könnyedség, a jólét iránti vágy ábrázolása. Különösen igaz ez a pirézekre, akik a történelem viharaiból szerencsésen kimaradva boldogan, pozitív hozzáállással építették társadalmukat, szervezték meg közösségi kapcsolataikat. Ennek lenyomata az az önfeledt gondtalanság, mely a pirézek népszokásaiból is árad.
De! Ennél sokkal többről van szó. A legelső írásos emlékek előtti korból származó rajzokon is tisztán kivehető, hogy kiemelt szerepet kaptak azok a „dolgok”, melyek szabadon szállnak, melyek súlytalanok. És itt nem az általánosan elterjedt szél, madár, illat témákra kell gondolni, hanem az egyéb prehisztorikus kultúrákban teljesen szokatlan „dolgokra”. Példaként a mágneses lebegésre kell ez esetben gondolni, mely egyéb ősi kultúráknál soha nem jelenik meg.
Azt tudni kell, hogy a piréz hiedelemvilág alapmotívuma egy ősrobbanás,
mely során olyan világ alakul ki, melyben nincs tömegvonzás. Azaz minden súlytalan, viszont szabadon áramlik az energia.
A piréz hiedelemvilág szerint az ősrobbanás egy végtelen, soha véget nem érő jelenség. Sőt! Addig tart a világ, amíg tart a robbanás; ha lecsengene a robbanás, akkor vége lenne a világnak is. Az ősi ábrázolásokon tisztán látszik, hogy a hiedelemviláguk szerint óriási sebességgel áramlik az energia minden irányban, és ez az energia vesz a vállára minden olyan dolgot, mely érzékelhető. Így a fényt is, pontosabban a fotonokat. Az ősi pirézek úgy képzelték, hogy van egy feketén fénylő áramlás, melyet csak a pirézek látnak. Ezt elnevezték sötét energiának. Sajnos a magyar nyelvben a sötét energia vészjósló, kísérteties hangzású, de a piréz eredettörténetben ez maga a mozgatóerő, ez maga az élet. Megjegyezzük, hogy más kultúrák is átvették az energia áramlásának hiedelmét, elég, ha a keleti csí áramlására gondolunk. De míg a csí áramlása csak az élő szervezetekben található meg, a sötét energia viszont áthat mindent, mozgásban tartja a világ minden porcikáját.
Ahogy említettem, a piréz kultúrában semmiféle baljós felhangja nincs a sötét energiának, inkább olyan szerepet tölt be ez az erő, mint a magyar kultúrában az áradó napfény, a melegség. A piréz népmesék nem lovakon száguldozó királyfikról szólnak, hanem az energia hátán érkező kölcsönhatásokról. A piréz népmesékben nem a rossz és a jó csap össze. Egyáltalán nem csap össze senki semmivel. A piréz gyerekek vidáman nevetgélnek az egymással szemben áramló sötét energia egymást ki nem oltó tulajdonságán, valamint különösen hahotáznak, amikor valamely oktondi piréz kisfiúcska a gravitációs hullámok mögé a gravitonok kvantumos áramlását képzelgi.
Mint minden kultúrában, természetesen jelen vannak az erotikus vagy az erotikusságon túlmutató, csak felnőttek számára ajánlott mesék is, melyek visszatérő szereplője a pajkos Higgs-bozon.
Maga az őstörténet és az eredetmonda-történetek két fő könyvbe foglaltattak az évszázadok alatt. Az ószövetségi résznek tekinthetjük az első könyvet, melyre általában a Kozmikus szoftver néven hivatkozunk, valamint az újszövetségi jellegű könyvet, melynek címe e tanulmány címe is. És itt álljunk meg egy szóra! Jelen tanulmányom elején felvillantottam, hogy a koherens, kifejlett kultúrákban természetes, sőt az adott kultúra fejlődését, végső soron fejlettségét bizonyító jelenség az, hogy valamely cselekménycsoport önálló hivatkozási megnevezést „kap”, azaz egy jelenségcsoportot egy egyre rövidülő, viszont egyre nagyobb intertextuális jelentéstartalommal felruházott mondat vagy név ír le. Ez a rövidülés átmegy valamennyi, a kultúra fennmaradása szempontjából fontos elemen, azaz a zenén, a verseken, a meséken, a mondákon. Elég, ha az orosz Baba Jagára, a spanyol Maldororra vagy a magyar Vasorrú Bábára gondolunk. De a neveken túl milyen jelentéstartalma van annak, ha azt írjuk le, hogy „Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl…”? Ez a néhány szó mennyi mindent juttat eszünkbe? Nincs olyan ember Magyarországon, aki ne tudná ezt a mondatot valamilyen formában folytatni. Így vannak ezzel a piréz gyermekek is, számukra ez a sokrétű, számtalan emléket felidéző, értelemre és érzelemre ható állapot áll be, ha meghallják, hogy Nem a föld marasztal… Igen, ezzel elárultam, hogy a második könyv címe: Nem a föld marasztal, az ég nem enged.
De mikor és miért változott meg ez a fontos, ősi mondat? Hiszen a tanulmány elején leszögeztük, hogy az eredeti szöveg így szólt: NEM A FÖLD MARASZTAL, AZ ÉG NEM ENGEDI, HOGY SZÁLLJ. Ez a rövidülés a már korábban leírt, a fejlődő kultúrákban megfigyelhető, a népi bölcsességek esszenciális, lényegre törő sűrítésének hozadéka, melyet először a nemzetközileg is ismert piréz költő és gondolkodó, Isaac Newton használt írásban. Egyes feltételezések szerint azért, mert Newton hitt a tömegvonzás teóriájában, ezért próbálta a mondat jelentését csorbítani.
De ma már tudjuk, hogy szó sincs erről. A newtoni gravitációs törvények teljesen összeilleszthetők a piréz világnézet elemeivel, de Newton felületes leírása miatt ott maradt a látszólagos ellentmondás. A kutatásaim egyértelműen bizonyították: csupán arról van szó, hogy 1656 májusában Newton a granthami templomkertben odalépett egy nagyobb iskolatársához és azt mondta: Nem tudod kimondani azt, hogy Vujity Tvrtko! Az iskolatárs valóban nem tudta kimondani, viszont gyomron vágta Newtont, aki a földre esett. A nagyobb gyerek fölé hajolt és azt kérdezte: Elszálltál? Newton a pirézek szent könyvére innentől már csak rövidítve hivatkozott, s dacból nekiállt normálisan tanulni. Viszont amikor megírta a Természetfilozófia matematikai alapjai https://hu.wikipedia.org/.../Philosophiae_Naturalis... című könyvét, akkor egyszer sem említette már a „Nem a föld marasztal, az ég nem enged” mondatot, pedig a könyvében gyakorlatilag piréz népmeséket gyűjtött össze olvasmányos, könnyed formában.
Könyvének – nem mint könyv, mert nem sokat adott el belőle, hanem mint tudományos munka – sikerén fellelkesedve kezdte meg a binomiális tétel kidolgozását. Sokszor időzött az 1652-ben Londonban megnyílt Cornhill kávézóban, mivel szerette a feketekávét kevés tejjel, akárcsak Terry Gilliam. Binomiális tételére 1983-ban hivatkozik a piréz tudományos műveket közérthetően magyarázó Monty Python társulat „Az élet értelme” című művében. Viszont ott Newtont mint már elhunyt tudóst említik, tehát egészen biztos, hogy – bár mindkét tudós szerette a feketekávét kevés tejjel – soha nem kávéztak együtt. Ennek a felismerésnek a tudományos jelentőségét ma még megbecsülni sem tudjuk.
A Tárki-interjú befejező részében hoztam szóba az Arvisurát, illetve piréz akciómat a weben, pontosabban az internetes keresőtalálati listák meghekkelésére irányuló szorgos mesterkedésemet.
<< kép: egy piréz megrázkódtatás után :) || A velem készült Tárki-interjú többek között negatív és pozitív élményeimről kérdezett. Előbbire példának azt hoztam fel, hogy pirézként belém csapott a nemzeti együttműködés istennyilája. Sajnos nem voltam leföldelve. Pedig ilyen esetekre mindig van a zsebemben egy gyufásdoboznyi szülőföld, meg lapos üvegcsében kevéske történelmi sorsverés, de sajnos pirézként nekem nem jutott a dobozkámba egyetlen rög sem a szívcsakrával ékesített Kárpát-medence őshumuszából, és az üvegecskémben sem kotyog az a búbánatban dúsan oldott jófajta trianoni szindróma, így én az engem megrázó pozitív és negatív villamos feszültségekre nem tudok úgy reagálni, mint azok, akik az említett öntudatápoló cikkekkel kellő mennyiségben rendelkeznek – ha meg fogytán lennének ennek-annak, hát annyit shopingolnak belőlük a nemzeti drogériában, amennyit elbír a tarsolyuk. >> A teljes szöveg: 
(A pirézként engem megszólító Tárki-intúrjú ötödik-kérdésére adott válaszom)
A piréz szó értelmezési tartománya eléggé széles. A közbeszédben a leggyakrabban alighanem egyfajta eufemizmusként használják: ilyenkor a cigány és zsidó helyett szerepel, még ám leginkább elítélő, ironikus felhanggal, és a jelentésébe valamilyen negatív jelző is belesűrösödik, lényegében az értelme ilyesmi: „büdös cigány”, „idegenszívű zsidó”. Előfordulhat enyhébb változat is, amikor tisztán rasszista és antiszemita tartalom nem feltétlenül társul hozzá, inkább csak lekezelés, „jópofizás”, összekacsintás a hallgatósággal/olvasókkal: ugye tudod, kikre gondolok. Létezik az eredeti kontextushoz közelebbi, ugyancsak negatív értelmű használat is, amikor a pirézek „gyanús, idegen népség” jelentésben kerülnek szóba. Nem csodálkoznék, ha akadna, aki 2016-ban a migránsokat nevezné így.