(A pirézként engem megszólító Tárki-intúrjú ötödik-kérdésére adott válaszom)
Mi sem áll távolabb a pirézektől, mint a karót nyelt komolyság. Az én felfogásomban legalábbis a piréziánus elvszerűségbe bőven belefér a játék, a humor, az irónia vagy akár a hülye vicc. Sőt: nemcsak belefér, hanem a lényegéhez tartozik. Hát hiszen maga a piréz lét is afféle duplafenekű identitás, mert ugye a piréz egyik feneke az, amibe belerúgnak, de a másik az, amelyikkel nagyokat durrant az előítélesen gondolkodók orra alá.
Félreérti tehát ezt magatartást az, aki nem látja benne a kettősséget: komoly dolog az elszánt tükörbenézés és a másoknak a tükörrel való szigorú szembesítése – de ez remekül összefér a tükör-mögüli kikacsintás és gúnyolódó grimaszvágás mulatságos szerepjátékával. Ha pedig a piréz magatartás ilyen, akkor botorság lenne elvárni, hogy ezt a piréz attitűdöt mások komolyabban kezeljék, mint maga a grimaszokat vágó piréz.
Az interjú ötödik része eredetileg főblogomban teljes terjedelmében: Komolyan kell-e venni a pirézeket?
Az interjú teljes anyaga és más piréz adalékok külön weboldalon: Piréznek lenni
