piréz és magyar törzsek - népcsoport - tudomány - arvisura - seo - történelem
Ferenczfi János írása:
A Tíz törzs nevében
Kis morfondírozás az avar-piléz* kontinuitásról
* Kétségtelen, hogy nehéz eldöntenünk, hogy a cikkben szereplő (több, mint) népcsoportot piréznek, avagy piléznek nevezzük-e. A kutatói vélemények e tárgyban megoszlanak. Akik e népcsoport legújabb felbukkanásait a kontinuumból kiragadva értelmezik, hajlanak a piréz szóalak alkalmazására. Akik azonban a történelmi korok koordinátáin átívelő folytonosságra helyezik a hangsúlyt, azok a piléz szóalak pártján állnak, mint magam is. Az avar-piléz rokonság axiómája felől megvizsgálva, etimológiai, szómorfológiai értelemben, s nem különben a szemantikai konnotációra figyelemmel, a piléz szóalak alkalmazását megalapozottnak tekintem.
László Gyula történészi munkájának néhány eleme vitatott. Igaz, olyan elemekről lehet szó e vitákban leginkább, amelyek bizonyos fokig vagy hitkérdések, lévén igazolni és cáfolni egyaránt túl nehéz, - vagy dogmát döntögető kérdések, lévén, hogy evidenciának vélt tételek újragondolását vetik fel. Az alábbiakban, a magam laikus módján tisztelettel kezelem az ő elméletét. Mivel azonban nem vagyok történész, s ennek az írásnak a célja nem a történelem eseményeinek tudományos elemzése, így bizonyos fokig elvonatkoztatok a történelemtudománytól, s a tanulságokat a magam önkényes módján, de azért úgy hiszem, teljes joggal vonom le.
A római birodalom széthullása után az akkor ismert világ nagyrészt a népek országútja volt. Kisebb nagyobb népek jöttek a messzeségből, vagy úgyszólván a semmiből, s űzték, ölték, asszimilálták, akiket az úton találtak. Akkoriban nem élt a 19. század romantikus eszméje az „etnikailag egységes” nemzetről. Így az egyes szövetségek gyakran etnikailag vegyesek voltak, ahogy a változó helyzet éppen hozta. Így minden akkori sikeres nép egyszersmind etnikai kohó is volt. Így keveredtek gének és kultúrák. Gyakran a meghódított vette át a hódító szokásait, vallását és nyelvét. Olykor azonban a hódító asszimilálódott a hódítotthoz. Akkoriban hősök születtek, s birodalmak váltak kámforrá. Mind e közben pedig a keresztények bejárták a korabeli világot. Krisztus parancsa szerint hirdették az igét minden népnek. S így valamelyest nyomon is követték e minden ízében változékony világ történéseit.
A hetedik században a Kárpát-medencén két germán nép osztozott. A Dunától nyugatra éltek a langobárdok, s keletre a gepidák. 670-ben, sok-forrás által is megemlített módon a langobárdok segítségül hívták a „türk” törzseket, kiket mások onoguroknak neveznek. E türk, vagy onogur népet nevezik azután a késői avaroknak, vagy az indás-griffes népnek. Amint azt az olvasó látni fogja, azt állítom, immár történelmileg igazolhatatlan módon, hogy ők a pilézek ősei!
A langobárdok „törököt fogtak”. A „türk” sereg felmorzsolta a gepidákat. A langobárdok megrémültek attól, hogy milyen erős és harcias szomszédra tettek szert. S meglepően gyorsan, szinte egy éjszaka felkészülve az útra, messze költöztek Pannóniából. Egészen a mai Lombardiáig mentek, biztonságosabb hazát keresve.
Így tehát, e késő avarok, avagy türkök, avagy onogurok már 226 évvel korábban itt voltak, mint ahogyan a honfoglalás (második hulláma) megesett. E népről tudjuk azt is, hogy már a bejövetelük előtt felvették a kereszténységet, s magukat a római pápa fennhatósága alatt állónak tudták. (Beszámol erről az „Additio patriarchicorum thronorum” is.) – Különös világ volt ez a mai kor távolából nézve. Vad, nomád nép, hatékony haderővel. Minden bizonnyal finnugor nyelvvel, török zenével. A természetfelettiről a pusztai nomád népek szavait ismerték. Az egyházról a bolgár, vagy déli szláv népek szavait használták. Ahogyan azt használjuk ezen a földön ma is.
Türknek nevezték őket, mert minden bizonnyal hosszú ideig török (kaukázusi) népként éltek, részeseként azon századok török kultúrájának. Ezt a zenénk mind a mai napig őrzi. S nem mellékesen sok szavunk testrészekről, és az állattartással kapcsolatban. De érdekesebb az „onogur” elnevezés, ami az országunk és népünk nemzetközi elnevezéseiben a mai napig visszaköszön. Onogur, „Ongroá”, Ungarn, Hungary. (Vagy egy kis mellékvágással Shrek, az „örök” Ogre.) Az onogur jelentése: tíz nyíl. Ne felejtsük el, a tízes szám milyen fontos volt István államának alapítása idején. Szent István tíz püspökséget hozott létre. Tíz falunként kellett egy-egy templomot építeni. A katonákat tizedesek, századosok és ezredesek alá rendezte. – A „hét törzs” országa vagyunk-e tehát?
„Pogibosa, aki obre” – tartja egy régi russz közmondás: eltűntek, mint az avarok. Abban a korban, 226 éven át viszonylagos békét teremteni a vándorló népek országúti csomópontjában, bizony, elismerésre méltó teljesítmény. De miért tűntek el tehát a „hét törzs” bejövetelekor?
A válasz annyira kézenfekvő, mint amennyire meglepő is sokaknak. Amikor a hét törzs valami csetepatéba keveredett a besenyőkkel, s fűrkészeket küldtek az Etel közi Levédiából, hogy kikémleljék a földet, akkor békés és testvéri fogadtatásra találtak. Olyan népet találtak ott, akik az ő nyelvüket beszélték, s mindenben a testvéreiknek tűntek. Kivéve talán a kereszténységet. Az a kis csetepaté a Besenyőkkel nem tépázta meg a had erejét. Nem tizedelte meg a népet. Túl csekély kellemetlenség az induláshoz, ha csak nem tudták biztosan, hogy a hegyeken túl „haza” érnek. A Kárpátokon átkelők kor és nem szerinti összetétele egy teljes társadalom együttes vándorlására utal. S amint megérkeztek, máris megkezdték „kalandozásaikat”, zsákmányszerző portyázásaikat. Ez csak úgy lehetséges, hogy ők ezt a földet nem elfoglalták, hanem az itt lakók befogadták őket. Nem kötötte le haderejüket az elfoglalt földön a korábbi lakosság „leigázása”.
Ezért is van az, hogy régészeti szempontból a „honfoglalás” idejét követően hamar megkülönböztethetetlenné válik az itt találtak s az ideérkezettek „anyaga”. Ezért „tűntek el” az avarok. Hiszen rövidesen „megkülönböztethetetlenné” váltak az új beköltözőktől.
Avar eleink békével és szeretettel fogadták a hét törzset. Talán nem gondoltak azzal, hogy a hét testvérrel a testvérharagot, pártoskodást, békétlenséget engedik e földre telepedni. Önként és örömmel osztották meg velük országukat. Átengedve minden helyet, amit ők maguk nem használtak. A hét törzs és az avarok egy néppé lettek. – Nem volt ez furcsa abban a korban. Az volt csupán különös, hogy ez békével történt. – S ne feledjük el, hogy István hittérítőinek nem a keresztény hitet volt nehéz elfogadtatniuk, hanem az egyház világi hatalmát! – Hiszen a hit magvai már gondozott földbe hulltak.
Tíz törzsről beszélek. Az érkező hét törzs ismereteink szerint a következő: Nyék, Megyer (vagy magyar), Kűrt-Gyarmat, Tarján, Keszi, Jenő, Kér. A mai napig megfigyelhető, hogy milyen gyakorisággal köszönnek e nevek vissza helységneveinkben. De épp ily gyakorisággal visszaköszön még három név: Tárkány, Varsány, Székely. László Gyula véleményét osztva magam is arra hajlok, hogy ők a három „avar” törzs. S velük együtt igaz, hogy „tíz nyíl” alkotta a szövetséget, az onogurok népét.
Miben különbözött hát a három törzs a tíztől. Látszólag kevésben. De fontos dolgokban igen. A három törzs fiai a békesség fiai. Ők befogadóak, türelmesek. Ők már korábban ismerték a keresztényi szeretet parancsait. Ők békével fogadták testvéreiket.
Ma azt tapasztaljuk, hogy a magyar lakosság mintegy hetven százaléka gyűlöli a pilézeket! Holott, piléz nép látszólag nem is létezik. Milyen különös! Tízből hét! Kétségtelen tehát, hogy az ország lakosságának épp olyan hányada piléz ma, mint amilyen hányada akkor avar volt. Tízből három. Úgy gondolom, ennek csakis különös egybeesések lehetnek az okai. Hiszen, ma nem igen tudjuk, hogy ki mely törzs leszármazottja. S ha nem is nagy örömmel, de a tíz évszázad alatt sokakat befogadott ez az ország. – Avar, és persze piléz tulajdonság ez. Úgy vélem, hogy olykor a gének furcsa összeállása folytán egy-egy piléz születik magyar családban. Tízből három! Mert ennyien vannak azok, akik nem kirekesztők, nem fajgyűlölők, nem fóbiások bármi nemű különbözőséggel szemben. Hanem befogadóak, elfogadóak. Akik önkéntelenül azt az alapvető, emberi és isteni parancsot követik, amit Krisztus is tanított: hogy szeretik felebarátaikat.
Egy nap arra ébredtem, hogy magam is piléz vagyok. Megerősített ebben az, amikor olyan jeleseket tagadtak ki némelyek a „magyarságból”, mint Kertész, vagy Eszterházy. S én azokra a piléz eleinkre gondoltam, akik tűzből kikapott üszökként mentették meg zivataros századokban újra és újra ezt a népet. Az aradi vértanúkra, igaz magyarokra, kik közül sokan nem magyarnak születtek, s magyarul alig tudtak. Radnótira, ki nem menekült el, hanem törte a követ, míg agyon nem lőtte egy őrült, ordas eszme. Azokra gondoltam sokat, akik olyan értékes módon mutatnak példát, amelyre messze korokból is tisztelettel tekinthetünk. Ők mind a három törzs fiai. Vagy bennszülöttek, vagy befogadottak. S az vagyok magam is, bár a családom nagyobb részt „magyar”.
Igen, piléz vagyok. 226 évvel több jogom van a hazámnak nevezni ezt a földet, mint acsarkodó testvéreimnek! A krisztusi szeretet nevében több jogom van honosnak érezni itt magam, mint az ordas és őrült eszmék vérgőz-mámortól megittasult híveinek. A befogadó jogán hazám e föld, legalább annyira, mint a befogadottaké!
Piléz testvéreim! Három törzs fiai és leányai! Emeljük fel végre tekintetünket! Tízből három! Micsoda erő! Fogjon hát össze ez az erő a jóért! Ne engedjük, hogy a gyűlölet győzzön a testvéri szeretet ereje felett! Foglaljuk el ismét honunkat! Hiszen ezerháromszáz harminckilenc éve élnek itt békés eleink! Hiszen, aki széthúzást gerjeszt, maga is széthúzás miatt veszti el erejét! Legyen hát ez az ország újra a béke földje! Hogy a tíz nyíl ereje ismét a jóért egyesüljön! – Értitek-e, mit kérek tőletek?
Ferenczfi János
2009-05-25.
_______________________
