Lassan unalmas lesz a magyar kormány idegengyűlölő kampánya, bár az még kétségtelenül vihet némi színt a dologba, ha lelkes fiatalok, felbuzdulva a plakátokon, meglincselnek valahol egy idegennek hitt, megélhetési bevándorlónak vélt családot, de ilyesmi egyelőre nem történt, bár a magyarság lelkiállapotát ismerve azt már nem merném kijelenteni, hogy nem is fog. De ne fessük a nácit a falra.
Van azonban egy vetülete ennek az egész lábszagú, szánalmas idegenezésnek, márpedig az, hogy az állítólag bevándorlóknak és embercsempészeknek szóló felszólító mondatok sokkal inkább szólnak nekünk, belső ellenségeknek, ellenzékieknek, zsidóknak, romáknak, melegeknek, nem beszélve a mostanában túlságosan is aktív pirézekről.
Mormoljuk el magunkban a kultúráról szóló parancsolatot, és próbáljuk meg értelmezni. Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat! Mert, hogy nekünk van olyan, magyar kultúrának hívják és könnyedén definiálható. A magyar kultúra része például Fásy Ádám, a Vágtázó Halottkémek, DJ Shuriken, Munkácsy Mihály és Doktor Máriás is, nem beszélve Kocsis Zoltánról, Bartókról, Lehár Ferencről és Dundikáról, Aleska Diamondról. Könnyen előfordulhat tehát, hogy valaki tiszteli Bunyós Pityut, de nem tiszteli Krasznahorkai Lászlót. Ő akkor most tiszteli a magyar kultúrát vagy nem? És ha magyar létére nem tiszteli, akkor el kell-e mennie?
Az a szörnyű hírem van, hogy Magyarországon léteznek kisebbségek, külön kultúrával, ami érintkezett, keveredett ugyan más kultúrákkal, de azért jól kivehető, különálló egység. Ha én például nem járok misére és bőrnadrágot hordok napközben, bicskával eszem a fagylaltot és karikás ostor a távkapcsoló, mint nekünk, pirézeknek általában, akkor tisztelem-e a magyar kultúrát egészében, netán részleteiben, avagy, ami még fontosabb, magyar kultúra-e a piréz kultúra? És a cigány? És a zsidó?
Rosszabb-e, ha egy cigány nem tiszteli fe Lugossy László művészetét, mintha egy magyar nem tiszteli Bangó Margit főztjét? Egyáltalán, úgy kell öltözni, mint Habony Árpád, vagy elég, ha Szijjártó Péter kollekcióját húzzuk magunkra?
Nem akarok pánikot kelteni, de egyáltalán, lehet-e tisztelni egy kultúrát, eltekintve attól, hogy létezik-e egyáltalán? Én például nem sokat tudok a belga kultúráról, akár azt is füllenthetném, hogy baromira tisztelem, de azt érti-e a kormány ez alatt, hogy nem szarok a templom lépcsőjére, akkor sem, ha ateista vagyok, vagy azt, hogy ha nem jelenek meg a hajnali misén, egyhamar nemkívánatos személynek nyilvánítanak és mehetek Ócsára közmunkanélkülinek?
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a kormány semmire sem gondolt, amikor ezeket a plakátokat kirakatta, csak és kizárólag arra, hogy bebizonyítsa az ingadozó középszavazóknak, hogy ő is tud rasszista paraszt lenni, nem kell ezért elmenni a Jobbikig, tehát hogy a szavazókat visszaszerezze szélsőjobbról, és finoman üzenjen az összes kisebbségnek (és kormányon épp nem lévő többségnek) a miheztartásról: kuss legyen, vagy visszarakunk a hajóra (szekérre, Etelközre, rollerre). Ez annyira egyértelmű, elemezni is felesleges, azonban sikerült elérniük, hogy megint valamivel több ember gyűlöl megint valamivel több embert, a melegek, romák, zsidók, liberálisok, baloldaliak, brókerek, európaiak, amerikaiak után a bevándorlókat, akinek természetesen fogalmuk sincs arról, mi folyik itt, és csak szomorúan néznek, ha Béla, a mezőváros fő tahója leköpi őket.
Megszoktuk már, hogy ebben az országban bárki járulékos kár lehet, ha éppen rosszkor van rossz helyen, pedagógusok, orvosok, nyugdíjasok, rendőrök, művészek vagy diákok, teljesen mindegy, ha kampány van, akkor ott hullik a forgács, a Fidesz 2%-ért lekísérné a csigát Bácsalmásra, és 3-ért gondolkodás nélkül elpusztítana egy közepes falut, nem említve most a jelentős tömegű szőrös emlősök orális kényeztetését.
A Nagy Cél miatt.
Van a Nagy Cél, amit egyre kevesebben értenek, és van a jelen, aminek áldozatai vannak, de egyszer majd minden jó lesz. Ebben a rohadt országban mindig rózsás a távoli jövő, mindig könnyesen csodálatos a régmúlt, csak az a borzalmas jelen, na, az ne lenne, az az átmeneti kor, amiben mindig élünk, amiben éltek apáink (anyáink) és nagyapáink (nagyanyáink), és amiben élni fognak gyermekeink és unokáink. A szerencsések persze már messze járnak, és érdekes módon, ahogy kiteszik innen a lábukat, ahogy sikeresen veszik az első akadályokat, átszoknak egy másik világba, átköltöznek egy másik nyelvbe, egyszeriben rálátásuk lesz erre a menthetetlen suvadásra, erre a menthetetlen országra, és csodálkoznak, hogy miért maradtak eddig, miért tűrtek, amikor néhány kilométerre innen már lehet élni.
Ha Magyarországra jössz – kezdi a kioktatást a kormány, de itt már félbe is szakítják: dehogy megyek, dehogy megyek – és nem bírják abbahagyni a röhögést.
_______________
Megjelent: Amerikai Népszava
